2025/09/20
Göde András
3
Az építészeti tér mindenekelőtt egy „színtér”, ahol mindennapjaink zajlanak. Hogy miként éljük meg ezeket a tereket, számtalan tényező határozza meg: a falak helyzete, anyaga, vastagsága, tagoltsága.
Hajnóczi J. Gyula a spaciológia fogalmával írta le a térelhatároló felületek hatását a Vallum és intervallum című tanulmányában (1992, Akadémiai Kiadó). Megkülönböztet „fundamentális” teret – a használati tér alsó zónáját, amit a kezünkkel még elérünk – és „integráns” teret, amely e fölött helyezkedik el, és amelyre közvetlenül nincs befolyásunk. Ezek aránya erősen meghatározza a tér atmoszféráját: gondoljunk csak arra, milyen hatással van ránk egy templomtér hatalmas belmagassága.
A spaciológia a vizuális beláthatóságot is vizsgálja: vízszintesen kb. 90°, lefelé 20°, felfelé 40° a látómezőnk. Ennél is izgalmasabb azonban a térviszonylatok leírása: Hajnóczi szerint léteznek heterogén kompresszív (összetartó, fókuszáló) és heterogén diszperzív (szétáradó) térhatások. A kompresszív terek többnyire a negatív sarkokban, a diszperzív terek a pozitív sarkok körül jönnek létre, és a hatást a határoló elemek mérete erősíti. Ezek összeadódva bonyolult térszövetet alkotnak.
A térelhatároló elemeket nem absztrakt síkoknak, hanem tulajdonságokkal bíró felületeknek tekintjük, a hatás még rétegzettebbé válik. Másképp hat egy nagy, egybefüggő, sík felület, mint egy tagolt, összetett; a függőlegeshez képest legkisebb eltérés is megzavarja egyensúlyérzékünket. A fal vastagságát leginkább a nyílásokon keresztül érzékeljük: például a várfalak mély ablakfülkéi egyszerre keltenek biztonságot és szorongató bezártságot.
Mindannyian ismerjük a tapasztalatot: egy üres térben inkább a fal mellett érezzük magunkat biztonságban, ritkán állunk rögtön a közepére. Vagy gondoljunk a filmekben látott kihallgató szobákra, ahol az asztalt a tér közepére helyezik – ezzel erősítve a kiszolgáltatottság érzését.
A fal anyaga szintén meghatározza a tér atmoszféráját. A nyers beton hideg, kemény és áthatolhatatlan – egyszerre idéz védelmet és bezártságot. A japán papírfalak ezzel szemben átlátszó könnyedséget sugallnak. A két véglet különbsége jól érzékelteti az anyagok pszichológiai hatását.
Erős példát kínál erre a Libeskind Studio által tervezett Berlini Zsidó Múzeum egyik tere: a látogató egyedül lép be, mögötte becsukódik a vaskos betonajtó. A szűk, nagyon magas, nyers betonfalú térbe csak felülről szűrődik fény. Az ajtó döngése hosszan visszhangzik. A tér annyira nyomasztó, hogy a látogató egy pillanatra átélheti a holokauszt áldozatainak kiszolgáltatottságát és elveszettségét.
Ez szélsőséges példa, de jól mutatja: az épített környezetben mindenhol hatnak ránk ezek a jelenségek – kisebb vagy nagyobb intenzitással. Az építész felelőssége ezért óriási: minden döntése közvetlenül alakítja, hogyan érezzük magunkat a mindennapjaink tereiben.
